Pedig milyen jól indult minden! Hetek, de lehet, hogy hónapok óta nem aludtam ennyit. Jó reggeli, könnyes búcsú a magyar üzemeltetőktől - na jó, ez talán egy picit túlzás. Séta indul a szokásos képeslap környezetben.
Aztán elromlott minden: elkezdett emelkedni az út. Ezt még valahogy elviseltük volna, nem lehet sík úton átkelni az Alpokon. De az útburkolat, az Svájchoz méltatlan volt: kövek, sziklák, vízátfolyások, sőt patakok, folyók! Szóval minden, amit kevéssé szeret a mezei túrázó.
Ja, és irdatlan mennyiségű hasonszőrű ember. A patak átkeléseknél sorba kellett állni.
Kész tanulmány volt, ki hogyan kel át. Volt a könnyed, aki kőröl kőre ugrált, a nemtörődöm, aki átgázolt a vízen, meg persze a megfontoltak (vagyis mi), akik hosszasan tanulmányozták a megoldási lehetőségeket, és a patakhoz optimalizálták megoldásukat. Ha kellet, ugortunk, ha kellett, gázoltunk. Persze az oktalanokkal szemben mezítláb, mert a száraz bakancs mindennél többet ér. Akadtak követőink.
És persze közben a képeslapok.
A pihenő utáni rész szinte már könnyed volt (hihetőbb lenne, ha nem remegne még mindig annyira a lábam). Tény, kevesebb volt a szikla, a kő az úton. De volt. Meg hihetetlen kilátás.
A végén jött a ráadás. Le kellett mennünk egy kicsit. Egész pontosan a sárga napernyőkig a kép jobb felében.
Lentről ez így néz ki.
Ott a csupasz rész tetején van egy semmiben lógó járda. Na, az előző kép ott készült.
Mindent összevetve, a mai feladat teljesítve, a kávét odafent megittuk, sőt még egy őszilé is lecsúszott. Az sajnálatos, hogy ma este nem a miénk az egész szoba. Sőt, egyikőnknek sincs alsó ágya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése